Önmagunk vagyunk fejlődésünk legdurvább börtönőrei…
Indulnék, de megtorpanok:
Biztosan jó az irány? Helyes a döntés?
Minden nálam van az “útra”, felkészültem?
Eleget tudok már?
Tipródom, és nem értem a kínlódásom. Figyelem magam belülről, kívülről, és egyszer csak meghallok egy még durvább parancsot:
NE HIBÁZZ! Vagy tökéletesen csináld, vagy sehogy!
Gyerek vagyok újra. Kisiskolás. Akit szeretnek, akire vigyáznak, de közben folyamatosan javítják, egyengetik.Nem akarnak rosszat, csak féltik. Így mutatják ki a szeretetüket: egyengetéssel, javítgatással, és nem is tudják, hogy ez a sok javaslat, és tiltás, szabály, szép lassan falakat emel.
Falakat emel a vagányság, a bátor kísérletezés, a jókedvű önmegvalósítás és közém.
Felnőttem már, (szaporodik fogamban az idegen anyag), de a parancsok itt vannak velem.
Itt vannak, és hatnak a minden napjaimra.
Itt vannak, illetve voltak.
Vagy ha mégis itt vannak, már nem annyira félelmetesek. Már tudatos vagyok rájuk. Lefüleltem, felismertem őket, már nem foghatnak vissza észrevétlen.
Már nem egy homályos duruzsolást, egy állandó megkérdőjelező, elbizonytalanító belső hangot hallok. Tudom, hogy ennek a hangnak a forrása:a gyerekkoromban mellém szegődött Belső “szabotőröm”, akit az engem bírálók szavaiból, visszajelzéseiből formáltam. Már ismerem őt.
Sokáig nem tudtam róla. Aztán felfigyeltem rá, megfigyeltem, kiismertem. Kezdetben hittem, hogy elhallgattathatom, de ma már tudom, hogy az leghatásosabb védőfelszerelést az adja mérgező szavai ellen, ha reflektort irányítok rá. A legtöbb kárt akkor okozza, ha sunyin meglapulva üzenget, ezért gyakran figyelek „befelé. Tudatosítom, ha megjelenik.. Néhanapján egész lazán, „leokézom”.
Ha pedig lefüleltem, hatalmamban áll mást nézőpontot választani az övé helyett, vagy akár szelíden elfordulni tőle.
Az a kislány aki voltam, aki sok szeretetet, de nagyon sok bírálatot, kiigazítást is kapott, még ma is bennem él. Bennem él, és neki fájnak legjobban a mérgező szavak. Ilyenkor jelez, -pl. szomorúsággal, félelemmel, néha akár sértettséggel – hogy figyelmet kér. Hogy törődésre, szeretetre, biztonságra van szüksége. Gyógyítgatom hát már egy ideje, időről időre kapcsolódom hozzá. Egész jól ismerem már. 🙂
Ma rájöttem még valamire. Ő áll a bizonytalanságom, a hibázástól való félelmem, a túlbiztosításom, túlgondolásom, túlbonyolításom mögött is. Nem csak biztonságra és szeretetre, hanem most ENGEDÉLYRE is szüksége van.
Engedélyre, megerősítésre hogy nem dől össze a világ, ha hibázik. Hogy nem baj, ha valamit nem csinál tökéletesen.
Hogy vannak választások, amikről csak a utólag, a helyzetet távolabbról vizsgálva derül ki, hogy milyenek voltak.
Hogy sok mindent menet közben lehet csak megtanulni, megtapasztalni, mert az életet nem elméletben játsszák.
Azt hiszem keresek is valami felszabadító vidám játékot, hogy kicsalogassam a kissé bénult, bizonytalan toporgásból. Hogy felébresszem a bátor, vagány énjét. Hogy merjen akár rosszul is dönteni. Hogy kiszabadítsam a maximalizmus, és az elvárások börtönéből. Klassz kaland lesz 🙂
Magamnak pedig engedélyt adok. Lehetek tökéletlen, suta kezdő. Hibázhatok, és újrakezdhetek.
Tévedhetek, gyakorolhatok, és fejlődhetek napról napra. Végül is erre születtem! :-)
Csodaszép, játékos hétvégét Nektek is!