LELKED KERTJE

Ha a szívedben, a lelkedben tavasz él, akkor az ablakon túl lehet tél, lehet vihar, lehet bármi… ha kinézel, te csak virágzó magnóliát, nyíló virágokat, repdeső katicákat, csörgedező patakot látsz. Mert a lelkedből látod. A tavaszt. Szíved tavaszát.”

(Csitáry-Hock Tamás)

Szeretném hinni, hogy a szívemben tavasz él, de vannak napok, amikor vihart, sőt orkánt érzek magamban. Amikor fülem farkam lóg, és csak döcögök.

 És persze sok, nagyon sok csodás, ragyogó, virágzó, termékeny, örömteli, igazi tavaszi napom is van. Amikor repes a szívem, amikor szinte magától megy minden, és érzem, hogy az élet valami ritka gyönyörű ajándék. 

Ó, hogy mennyire szeretem és élvezem az ilyen napokat. Azt kívánom, bárcsak örökké tartanának. … 

Persze tudom: a fény és az árnyék együtt járnak, nem léteznek egymás nélkül. 

Akkor legalább kérhetném, hogy a sötét napok rövidek, vagy legalábbis sokkal rövidebbek legyenek mint a ragyogók? Vagy legalább legyen valami a varászeszköz kezemben, ami segít kimászni a gödörből?

Képzeld, szerintem van ilyen! Az árnyas völgyeket le lehet rövidíteni, és a mélységet ki lehet párnázni egy kicsit. Lehet, ha fejlesztjük a lelki állóképességünket, rugalmasságunkat, az ún. rezilienciánkat. Ezek gyakori témák coaching folyamatokban.

És ami talán ennél is fontosabb – legalábbis számomra ez a legnagyobb segítség- meg lehet tanulni felismerni a közelgő vihar jeleit, és lehet mérsékelni a károkat.

Meg lehet tanulni felismerni a mélybe húzó gondolatokat, és a nyomukban megjelenő félelem alapú, sötétebb érzelmeket.

Nem is olyan bonyolult a dolog. Mindössze arra van szükséged, hogy  figyelj befelé a szívedre, és megérezd, felismerd a lelked apró kis változásait is. Hogy rendszeresen kapcsolódj magadhoz, hogy meghalld a gondolataidat, és az érzéseidet. Olyan, mintha lelked kertjét ápolnád ilyenkor. 

Ehhez igyekszem naponta csendes időt teremteni,  elengedni a gondolatimat, kicsit kiüríteni a fejem, és megfigyelni, hogy is vagyok éppen. Mi van bennem, hogy érzem magam a testemben. Van, amikor csak pár másodpercre, van amikor egy-két percre,  néha pedig egész hosszan sikerül megélnem, hogy jelen vagyok, és csak létezem. Ez mindig elképesztően üdítő és feltöltő. Ilyenkor hálás vagyok, és érzem, ahogy áramlik bennem az élet, és az öröm.

Mégis, vannak napok, amikor mindez kimarad. Amikor elsodornak a teendők, csak teljesítek, kűzdök, és egyszer csak azon kapom magam, hogy kezdek elveszni. Hogy az a bizonyos tavasz őszre vált a lelkemben. Ma már egyre hamarabb veszem észre a sárguló leveleket, és kapcsolok. Kapcsolok, és tartok 10 perc légzésfigyelő, egyensúlyt teremtő szünetet. Amikor igyekszem kiüríteni a gondolatimat, amikor elképzelem hogy leteszem, kifújom a terheket. Persze van, amikor nem sikerül olyan könnyen visszatérnem a “tavaszba”, amikor csak zakatolok, kattogok. Mintha nem találnám belső igaz énemhez, a belső bölcsemhez vezető ösvényt.

Úgy képzelem,  hogy ez az ösvény, lelkem kertjében húzódik és rendszeres elcsendesedéssel, befelé figyeléssel ki tudom gyomlálni, hogy ezen járva kapcsolódhatok magadhoz. Ez a kapcsolódás segít, hogy korán észrevegyem, felismerjem, ha irányt váltottam, ha csúszom kifelé a napos oldalról. 

Ha sokáig nem kapcsolódom, nem használom az ösvényt, az elkezd gazosodni.

Ha viszont ápolom, tisztán tartom, azaz rendszeresen gyakorlok, egyre könnyebben találom majd meg az utat magamhoz, és a lelki békémhez. 

Igazából a  kapcsolódás, a befelé figyelés, az “önmunka” is egy szokás. 

Szokás, amit munkás, de érdemes kialakítani. 

Amiért érdemes “dolgozni”.

Amit érdemes felfrissíteni, ha feledésbe merülne.

Mert valami csodás, amikor visszatérek a tavaszba, amikor a legjobb önmagam vagyok újra.