Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!….

Miért pont én? Nem ezt érdemlem!

Tönkre teszel!

Miért velem, és nem vele…?

Bezzeg….., neki könnyű.

Ő tehet róla nem én!

Ez nem igazság!

Csak néhány tipikus mondat, amit ha sokszor használsz azt jelezheti, hogy a „szegény én” forgatókönyvet éled. Természetes, hogy néha jól esik, – és szükséges is – együtt érezni, törődni magunkkal, elismerni, hogy ez most nehéz, vagy fájdalmas helyzet, ám ha beleragadunk ebbe a nézőpontba, az már nem szolgálja az érdekeinket.

Amikor mártírnak, áldozatnak, vagy csak szimplán szerencsétlennek érzed magad, könnyen belecsúszhatsz egy negatív gondolati spirálba.  Minden egyes „de miért én és nem ő…” gondolattal lejjebb és lejjebb húzod az energiádat, az életerődet, a kreativitásodat. Azért borzasztó nehéz kijönni ebből a játszmából mert minél mélyebbre csúszol, annál inkább elveszted a realitás érzéked. Minél inkább erősködsz, hogy milyen szörnyű neked, annál több olyat fogsz meglátni, ami azt igazolja, hogy igazad van. És ettől persze még vacakabbul fogod érezni magad, és még több ilyen látsz….. Tapasztalatból tudom.

Tudom, mert én is, – mint szinte minden ember – többször is írtam, színezetem egyre élénkebben a „szegény én” forgatókönyvet. Volt, hogy úgy belemerültem, hogy csak az ébresztett fel, amikor ráeszméltem, hogy közben elszürkült a vidám és hálás, alkotó énem.

Van egy varázslatosan egyszerű, bár cseppet sem könnyű mondat, ami nekem segíteni szokott. Nekem sem ment könnyen a kimondása, – (sőőőt! 😉 ! ) -de megérte.

Minden porcikám tiltakozott, amikor egy Veit Lindau által vezetett meditációban elhangzott a mondat:  „Mondd ki, hogy ezt a helyzetet én hoztam létre, én vagyok a felelős érte!”

Megütköztem. Nagyon nem volt kedvem a teljes felelősségvállaláshoz. Hogy is vállalhatnék minden felelősséget – gondoltam, – hiszen legalább ketten vagyunk egy kapcsolati sztoriban. Miért kell minden balhét nekem elvinnem¸ hol van a másik felelőssége?

Coachként ugyanakkor pontosan tudtam, hogy a felelősségvállalás mennyire fontos része a fejlődésnek, egy fejlesztő folyamatnak. Enélkül igazából nincs is változás. Úgyhogy berzenkedve, óvatosan, többször neki futva, de végül ki mondtam: „Én hoztam létre ezt a helyzetet. Én vagyok érte a felelős.”

Döbbenet, hogy szinte abban a pillanatban ahogy elhagyták a számat a szavak, ahogy beleálltam abba, hogy én vagyok a felelős, milyen mértékű erőt éreztem magamban.

Hihetetlen milyen erőt adott a mondat, hogy én vagyok a felelős. Hiszen ha én vagyok a felelős,  én hoztam létre a helyzetet, és nem valami homályos, ködös, fekete, gonosz erő, akkor én vagyok az, aki meg is tudja javítani. Ha létre tudtam hozni, meg is tudom változtatni. Nálam van minden „szerszám”, képesség, tudás ehhez.

Ilyen eszméletlen ereje van a személyes felelősségvállalásnak.

Triviális, és pici – bár nem mindig könnyű – lépés kimondani és vállalni a felelősséget, pedig ez az, ami visszahozhatja az ilyenkorra a béka feneke alá került cselekvési energiát. Ha pedig visszaszerzed az energiád, jó eséllyel megtalálod, hogy mi esik kívül a hatáskörödön, mi tartozik bele, és ezek közül mit, mivel, hogyan tudsz változtatni. Talán az is eszedbe jut, hogy van, ami egész jól alakul az életedben, amiért hálás lehetsz.  A hála pedig szöges ellentéte az önsajnálatnak. Mindez persze még csak a kezdet, de az induláshoz remek alap.

Ha tehát azon kapod Magad, hogy naponta többször is használsz a bevezetőben olvasott mondatokhoz hasonlót,  akkor jó eséllyel beleragadtál az áldozat, vagy mártír szerepbe. Ha így van, bíztatlak, hogy próbáld ki milyen hatással van Rád, és a kreativitásodra, az

„én vagyok a felelős, én hoztam létre ezt a helyzetet” mondat.

Valószínűleg nem lesz könnyű kimondani, de szerintem megéri! Tudod, én már tudom.